Hogyan tudnám elérni, hogy apám megváltozzon?
20 éves fiú vagyok. Még a szüleimmel élek, testvérem nincs. Anyukámmal (54) nagyon jól kijövünk, de apámmal (59) már nehezebb együttélni. Vele is jó a kapcsolatom, de ő egy borzasztó nehéz természetű és makacs ember,akivel nem könnyű az élet. A legnagyobb baj vele az, hogy sose ismeri el ha hibázik, mindig másra (nagyrészt rám) hárítja a felelősséget. Emellett sokszor nagyon gyerekesen viselkedik (néha annyira, hogy már szégyelljük őt anyámmal mások előtt),de olyan alapvető szabályokat sem ismer, mint pl. nem eszünk bele kérdés nélkül más kajájba (múltkor is, minden kérdés nélkül, villával (!!!) próbált belenyúlni a pudingomba, mikor nem figyeltem, és anyának kellett rajzolni, hogy kérdezze már meg előtte, hogy vehet e belőle. Persze megengedtem neki, de nem szeretem, ha ezt csinálja.). Emellett van olyan, hogy 5-ször kell hívnom egymás után, mire felveszi a telefont, és olyankor is lerakja pár perc után, mert valamelyik haverja hívja. Értem még egy haverját se rakta le:( Emellett mindig elkésik mindenhonnan, és legtöbbször nem azért, mert dolga van, hanem mert a haverjaival kávézgat vagy hasonlók. Amikor például gimibe jártam, mindig ő vitt haza, mert a város másik végén laktunk, de nemegyszer volt, hogy 3szor kellett hívnom, és mindig lerázott azzal, hogy még eddig-addig sétáljak, mindjárt jön - akkor is kávézó, és a végén már a kávézónál jártam mire felvett. Így volt ez az egyik évzáró is, amikor olyan cipőben kellett sétáltam, amiről tudta, hogy véresre töri a sarkalatos, de még akkor is fontosabb volt a kávé neki mint én. Valamint emlékszem egy esetre, amikor megigerte, hogy este megyünk valahova ketten, de a megbeszélthez képest 1 órát késett mire hazáért, és akkor is csak röhögve vetett oda egy bocsánatot, a megbánás szikrája se látszott rajta. Volt egy másik eset is, amikor megbeszéltek, hogy megyünk sétálni,de megint 1 órát késett, és én már lezuhanyzotam és vacsorázni készültem mire hazaért. Erre elkezdett üvölteni velem, hogy miért nem vagyok már menetkész, ne vacsorázzak hát csak hízok tőle... (mindig hízasra hajlamos voltam, de ő ezt képtelen elfogadni). Ezenkívül mindig segítek neki, ha kéri, de valahányszor elrontok valamit, már úgy beszél velem, mint kocsis a lovával. És ezután csodálkozik, ha nem akarok segíteni neki. Emellett gyerekként ő próbálta velem megertetni a matekot, de én - mivel figyelemzavaros vagyok - nem értettem nagyrészt, ezért ilyenkor mindig kiabált velem és óvodásnak nevezett, amikor pedig megmakacsoltam magam, és nem akartam csinálni,lekevert egyet. Anya ekkor nem volt otthon, de ha otthon volt,ilyenkor azonnal elzavarta őt az asztaltól. Ő jobban megértett mert ő se értette a matekot. Apai ágamról amúgy szinte mindenkinek van valami mentális gondja, bár egyikünk sincs diagnosztizálva. Sajnos ez főleg rajtam látszik, mert figyelemzavaros vagyok, és úgy érzem, hiányzik belőlem az empátia. Apamnal ez nem tudom így van- e, de lehetséges, mert nagymamám (90) is ilyen, hogy jól kijövünk, de rendszeresen ugráltatja apát, aki napi szinten jár hozzá (régen én is, de nagypapám halála óta nem nagyon bírok odamenni), ilyenekkel, mint pl. bevásárlás (de akkor csak az a jó amit ő választ - mármint a nagymamám - más nem). Igazából két dolog hozta elő most ezt a kérdést belőlem: 1. Néhány hete történt, hogy apámnak elromlott a töltelék, és azóta az enyémen tölti a telefonját. Persze akkor se kérdezi meg, hogy lehuzhatja e, csak leszek, nem érdekli hogy nekem is kell. Ha pedig előbb le merem húzni a telefont, akkor üvölt, hogy én ezt hogy képzelem. A múltkor pl. kellett a töltő, és lehúztam akkor, amikor az övé "meg csak" 88%-on volt 100 helyett. Mondta hogy dugjam vissza, mondtam hogy mindjárt, csak legalább egy picit had töltsem az enyémet. Erre megint üvöltött, és mondta, hogy mire visszajön a fürdőtől, dugjam vissza. Én megsértődött ezért és nem dugtam. Erre ő elvitte a töltőt és feldugta a saját szobájában, miközben engem elhordott minden értetlen f*sznak (azt hitte, olyan hülye vagyok, hogy nem értem mit akar...). 2. A másik eset tegnap este történt, amikor megkért, hogy dugjam fel töltőre az elosztómban a könyvolvasóját. Ezt én meg is tettem, és töltött pár óráig, majd kihuztam, mert kellett a hely a saját töltőmnek. Amikor ezt meglátta, megint üvöltött, és azt hitte, megint nem értettem vagy elfelejtettem mit kért. Hiába mondta anya is, hogy látta hogy fék van dugva. Ezért én úgy megharagudtam rá, hogy eldöntöttem, 2 napig nem szólok hozzá. Ebből végül 1,5 nap lett. Most itt tartunk. Apám ezeket leszámitva jó emberek, jóhumorú, vicces és kedves de ezek miatt a szokásai miatt alig bírjuk egymást elviselhetetlen gyakran. Szerintetek bennem van a hiba, mert rosszul látom ezt, vagy benne, és meg kéne változnia?
EDIT: Mielőtt még bárki azt írná hogy biztos egy elkényeztetett hülyegyerek vagyok, hozzateszem, heti öt nap az ő mosójában dolgozom, mosom az állásokat,és ha ott elrontok valamit,akkor is üvölt velem. Továbbtanulas is tervben van.